Több mindent nem tudok megérteni, ami miatt úgy érzem magamat hazánkban, mint ha egy idegen bolygón élnék.

Hóesésben szállok fel Szentendrén a HÉV-re és letelepedek a bringavagon hátuljában. Hiába ittam meg kávémat, az álmosság még mindig dolgozik bennem. Belemerülök a szokásos délelőtti utazás alatti egykedvűségbe és mondhatni, félálomba, mikor egyszer csak felriadok. Egy fiatalember kezd el telefonálni. Ha mellettem lenne, akkor nem is zavarna, csak ő a kocsi másik végében van. Megtudom többek között, mit mond a csajának és hogy lefagyott valahol egy váltó és nem érti, miért nem lehet azt felfűteni. Végezetül egy átlag szerelmestelefon sablonjával zárul a dialógus. Egy, csupán egy kérdésem van. Nekem és a vagonban tartózkodó 20 embernek ehhez mi köze? Ugyanis a hangerő nagyságával azt szerette volna elérni az illető, hogy mindneki figyeljen rá. Persze ez gyanú és könnyen lehet, csak én fantáziálom bele. De konkrétan szólva letojom magasról az ő szerelmi és magánéletét, ugyanis a sajátom sokkal jobban foglalkoztat, mint bárki másé. Nem tudom, mit képzel magáról egy ilyen majom. Ő a világ közepe? Kisebbségi komlpexus? Erről fogalmam sincsen, de mindenestre bosszantó, hogy az ő intim életét rám erőszakolja. Rám, akire ez baromira nem tartozik. Ez egy mindennapos sztori, pláne a BKV-n, de akkor sem lehet a jelenség mellett szó nélkül elmenni. Hasonló eset, mikor fiatalemberek előveszik bármilyen járművön (szintén HÉV-en tapasztalom a jelenséget) a telefonjaikat és elkezdik üvöltetni a szar zenéjüket. Nem gond, ha esetleg másokat is zavar, ő neki most úgy tartja kedve. Ez is egyfajta kényszerítés, mert én, akinek baromira nincsen kedvem az ő baromságát hallgatni, nekem is muszáj végiszenvednem azt, amit éppen berakott a lejátszójába. Ilyenkor számtalan megoldás jutna eszembe a helyzet kezelésére, az olvasóra bízom, melyiket választja. Most nem a szépen odamegyek és szólók verzióra gondolok. 

Sajnos, az ez és ehhez hasonló jelenségek a tömegközlekedés kényelmetlen velejárói. De talán könnyebb úgy, ha beszélünk róla és nem csak némán tűrünk.