Karácsonyra kaptam az előadásra a jegyeket. Örültem nekik, noha csak érintőlegesen hallottam róluk korábban. Csak dob? Kicsit furcsálltam a dolgot, bár, ha visszaidézi bárki boldogult zépés élményeit, hányszor hangzott fel a "dobszóló, dobszoló" rigmus a közönség soraiból. Ha eszünkbe jut, egy koncerten rengetegszer van, mikor valaki dobszólózik, és micsoda hangulata van! Pedig az csak egy hangszer.
Nemrég felmentem a Youtube-ra, beütöttem a kulcsszót, hallottam egész remek minőségű felvételeket. Utólag rá kellett jönnöm, azok is mind pocsékak voltak ahhoz képest, melyet a társulat tagjai előadtak szombat este a Kongresszusi Központban. Kicsi fanyalgás volt bennem odafele menet, micsoda koncert az, ahol csak ülni lehet, de a produkció rám cáfolt: ezt az estét fekvő, guggoló és akár fejen álló jeggyel is roppant mód élveztem volna. A zenészek valami olyan egészen elképesztő atmoszférát képesek teremteni csupán dobbal, melyhez hasonlót én még nem nagyon tapasztaltam. Csak Carlos Santana hozott nagyobb extázisba engem tavaly júliusban a Sportarénában. Ami a szó szoros értemében lenyűgözött az az, milyen eszelős sebességgel és ritmusban ütik a dobot. Ha ezt egy videofelvételen látnám, hajlanék arra, az Adobe Premiere legújabb verziójának a trükkjeit vonultatták fel, de mindez a saját szemeim előtt pergett le. És egy cseppet sem volt monoton, amitől kicsikét tartottam. Emellett alkalmanként pantomimmel szórakoztatták a közönséget. És ami nagyon elnyerte tetszésemet: interaktív részre is volt a koncertnek. Tapsolás, lábdobogás és közben a vicces grimaszok az előadók részéről. Egy ilyen rész alkalmával annyi és olyan intenzív dobbanás volt, azt hittem, megjött a négyes metró. Amit láttam a közönségből, nem csak engem ragadott el a varázs, de felnőtt embereket is. Az jutott eszembe, egy focimeccsen nagyon lázba tudnák hozni a szurkolókat.
A koncert végén, mikor távoztam az épületből, leszűrtem: ezért az élményért még Japánba is érdemes elmenni.