Mikor leszálltam a HÉV-ről a Kaszásdűlői megállóban és elindultam a tízemeletes panelházak között a táborba, furcsa érzés kerített hatalmába. Ilyet még nem csináltam és nem tudtam mi vár rám. Kurta percek alatt átvágtam a lakótelepen, elhaladtam mindenféle telephely, majd a tévé óriási, ufóvadász szerű parabolái mellett és máris a sztrájkolóknál találtam magamat. Köszöntem, majd kijelentettem, jöttem éhezni. Az ott lévő őrség nagy szeretettel fogadott, beültetett egy erre a célra kialakított székbe és megkezdem a tiltakozás ezen formáját. Meglepett, hogy így ismeretlenül is milyen meleg fogadtatásban részesítenek és szinte otthon éreztem magamat a sok, első pillantásra is barátságos ember között. Mellettem egy egyetemista fiú, akit jóval fiatalabbnak néztem, kezében Krúdy egy könyve. Önkéntelenül is elismeréssel adóztam neki, ugyanis én biztos nem olvasnék tőle el semmit sem. Valahogy nem szerettem a stílusát sosem. Közben múlik az idő, szép lassan megismerkedtem mindenkivel, akik ugyanolyan egyszerű emberek mint én. Ezalatt néha-néha megjelent a külföldi és a hazai sajtó egy szelete. Először a Hir24 újságírója és fotósa, a Holland Állami Televízió, később a Vg című norvég napilap berlini tudósítója, majd este a HVG is tiszteletét tette a sztrájkolók között.

Mint kiderült, nagyon kevés ruhával érkeztem, így sorstársaim felöltöztettek. Kaptam egy nagykabátot, a derekamra plédet, valamint egy katonai hálózsákot is. Ez utóbbiba már Nagy Navarro Balázs segített belebújni. A megtiszteltetéstől nagyon meg voltam illetődve. A székház előtt elhaladó szimpatizánsok dudálnak az autóval, ám vannak olyanok is, akik ellátnak minket forró levessel, teával, miegymással. Szinte tuszkolják bele az emberbe, én meg elfogadom nagyon szívesen. Mindegyik kivétel nélkül nagyon finom és ízletes. Ezalatt megy megismerkedek az ott lévőkkel és úgy érzem, sikerült mindenkivel megtalálnom a közös nevezőt. Még jó, hiszen egy cél érdekében demonstrálunk, itt az MTV székház előtt. A sokadik óra éhezés már eltompított. Egy lila ködhöz hasonlító álmosságszerű valami ült meg (lehet, csak pszichológiai a jelenség) és nem nagyon reagálok a külvilág ingereire. Csak néha állok fel megmozgatni magamat, nehogy elgémberedjek, vagy trombózist kapjak. Jó okom van erre is. Ha ülök, akkor nem fázok, sőt voltak pillanatok, amikor melegem is volt. 7 réteg ruha volt rajtam, pedig nem voltak mínuszok. Délután fel lett állítva egy pb palackkal működő kültéri hősugárzó, amitől nagy mértékben megnő a komforterezetem. Egy odalátogatónak köszönhetően kapok 3 meleg mini homokzsákot, amit azonnal beteszek a hálózsákom alá. Megdöbbent és mérhetetlenül jólesik az a szeretet, ami azokból árad, akik alkalmanként néznek ki, ha hoznak valamit, ha nem. Nélkülük biztos sokkal rosszabb lenne a táborlakóknak. Estefelé lassacskán lejár az én időm is és elindulok hazafelé. Igaz, egész nap nem ettem semmit és nem éppen komfortos körülmények között voltam, de nem izgatott. Nagyon élveztem, kitűnő és becsületes embereket ismertem meg és a hangulat is pazar volt. Másnap reggel már a sztrájktábor függőséget diagnosztizáltam magamon és elhatároztam, amint tudok, újra kimegyek.