Cucu blogja

Fura dolgokat képes álmodni éjszaka az ember. Én minap azt álmodtam, hogy Gyurcsány Ferenc volt a miniszterelnök. Épp kimentem este a nappaliba, bekapcsoltam a Híradót, ahol megpillantottam a kormányfőt. Egy konferencián beszélt és ezt monda:

"Az ilyen félázsiai származékoknál, mint mi, csak így megy. Itt mindenki okos, mindenki tudja, mindenkinek van jobb ötlete" Pörögtek tovább a hírek, a következő arról szólt, hogy Selmeczi Gabriella a Jókai utcába, az MSZP székházhoz sietett és ott tartott egy sajtótájékoztatót. „Gyurcsány megsértette a magyar népet, ezért jobban teszi, ha minél hamarabb lemond. Ugyanis szégyent hoz ránk. Európához tartozunk. Lehet, hogy Gyurcsány Ázsiához akar húzni, de a magyar emberek nem ”. – értékelte a miniszterelnök mondatait.

Ennek nyomán két hét múlva nagy tömeg hömpölygött az Andrássy úton. Az élen haladók egy nagy, nemzetiszínű molinót cipeltek, melyre ez volt írva: „Nem vagyunk félázsiai nép”.

Ekkor ébredetem fel.                                                                                            

Szintén érdekes dolgot álmodtam múltkor. Szocialista kormány került kormányra, pont akkor, amikor egy közismerten jobboldali rádiónak lejárt a frekvenciaengedélye. Pont a választások után kaptak volna végleges jogosultságot, de ezt a kormány vonakodott megtenni. Orbán Viktor a Parlamentben keményen ostorozta ezért az akkori vezetést: „A miniszterelnök semmibe veszi a nép akaratát, hogy szeretnének egy ilyen rádiót. Létbizonytalanságban tartják, ki akarják véreztetni. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy megszűnt a sajtószabadság Magyarországon. Ezért a Velencei Bizottsághoz, az Európa Tanácshoz, illetve a Freedom House-hoz fogunk fordulni, hogy minél jobban megismerhessék a haza médiahelyzetet.”

Erre tüntetők szervezkedtek, akik kimentek százezren a Kossuth térre és különféle táblákat emeltek a magasba. „Megszűnt a sajtószabadság!”, „Itt a diktatúra.”

A kormány a demonstráció után gyorsan megállapodott a rádió vezetésével és az adó megkapta 7 évre a frekvenciát. A folytatásra nem emlékszem, mivel felébredtem. Megállapítottam, miközben az ébredés után a kávémat kavargattam, hogy milyen érdekes és tanulságos dolgokat tud álmodni az ember. 

A miniszterelnök minap azt mondta, "két hónapja ott ülök a tárgyalóasztalnál, csak nem jönnek". (Ezzel a mondatával a Nemzetközi Valutaalapra gondolt - A szerk.)
Nem irigylem szegény Orbánt, folyton csak várni elég idegtépő lehet. Éppen ezért elképzeltem, milyen gondolatok járhatnak fejében egy átlag IMF- váró napon.

Reggel 8 óra: Nos, ideültem a tárgyalóasztalhoz, megittam a kávémat, felvettem a legjobb öltönyömet, remélem ma megjön az IMF.

9 óra: Biztos, ami biztos, kinyitom az ajtót, hadd lássák, én itt vagyok és hozzám be lehet jönni.

10 óra: Furcsa, de még mindig nem jöttek. Mondjuk most mondta be a rádió, hogy dugó van a (Liszt)Ferihegyi gyorsforgalmin. De akkor nem értem, minek van az a kék villógó...na mindegy.

12 óra: Elmegyek megebédelek, csak nem azalatt érkeznek meg, míg kajálok. Ha esetleg mégis is így lesz, akkor azt mondom, nehéz egy ilyen kócerájt elvezetni.

13 óra: Az ebédet megettem, nagyon finom volt, de nem értem, hol van az IMF. Lehet, most ők esznek.

14 óra: Ha nagyon akarnák, akkor már itt lettek volna. De talán délután jönnek.

15 óra: Basszus, ezt nem hiszem el!! Lassan már két hónapja itt ülök ennél az asztalnál, de még mindig nincsenek itt! Ez az arcátlanság netovábbja! Annyira szeretnének nekünk pénzt adni és tessék, senkit sem láttam tőlük.

16 óra: Na gyerekek, ebből elegem van. Ezek nem tudják, ki vagyok én? Nem igazán illik egy ilyen embert megvárakoztatni! Inkább elmegyek a hajléktalanokhoz vagy letiplizek Felcsútra! Csak pazarlom itt a drága időmet! Ha annyira akarnak nekünk zsozsót adni, majd beszéljenek a Tomival, én leléptem!

Hol volt, hol nem volt, a kétharmados királyságon túl, ott, ahol a Schmitt+C volt a köztársasági elnök, élt egy képviselő, akit Marcellnek hívtak. Nagyon keservesen élt ez a honatya. Csupán napi 53 ezer forintból tengette az életét, de nem panaszkodott. Ám amikor egyszer megkérdezte tőle az MTI (!) munkatársa, szerinte meg lehet-e élni havi 47 ezer forintból, csak hebegett-habogott. Lett is nagy botrány az interjúból, főnökei elhatárolódtak a merész riportertől és alávaló szándékától! Hogy is merhet feltenni a hatalom birtokosának ilyen arcátlan kérdést?! Teltek a napok, Marcell élete még keservesebbre fordult. Vissza kellett fizetnie azokat az összegeket, amelyeket felvett. Időközben vezetőjét sem Orbán Viktornak hívták már. Marcell egyszer csak az ítélőszék előtt találta magát. Jöttek a bírák, nagy fekete ruhájuk csak úgy suhogott, az ex-képviselő mint ha már előre látta volna vesztét. Lett is nagy sírás-rívás, mikor kiderült: Marcellnek egykori főnöke, Matolcsy víziója miatt, csak havi 47 ezerből kell kijönnie, meghatározatlan ideig.

Másnap Marcell riadtan ébredt fel egy békásmegyeri panelház hetedik emeltén. Nem tudta, mi van vele: furcsa érzés kerülgette. Szédelgett és minden baja volt. Felesége - aki tanárként dolgozik - már rég bent volt munkahelyén, és a két gyermek is már az óvodában játszott. Felkelt, megivott egy kávét, és azon merengett, mi történhetett vele. Kivette táskájából pénztárcáját, ám abból csupán két húszezres esett ki. Megdöbbenve nézte az aláhulló bankókat. Nem lehet igaz. De nem maradt sok idő merengeni, menni kellett a közmunkára. Épp időben kapott észbe. Egy órával később Marcell már a Flórián téri aluljárót söprögette, de rémesen érezte magát. Idős nyugdíjasok szánalommal néztek rá és dobtak neki pár krajcárt, mert olyan nyomorúságosan festett szakadt, narancssárga láthatósági mellényében. Később öltönyös, bankár kinézetű emberek siettek el mellette, akik lenéző, dölyfös pillantásokat vettek rá. Marcell alig várta, hogy vége legyen a munkaidejének. Hazatért, ám felesége szomorú hírrel fogadta: elbocsátották az iskolából, mert a Parlament elfogadta az új közoktatási törvényt, mely nagy arányú elbocsátásokat is tartalmazott. Kapkodta fejét az egykori képviselő: "Mi lesz velünk?" - kesergett. De ekkor hirtelen megjelent egy kis manó. Lett is nagy riadalom.

- Ki vagy te és mit akarsz? - kérdezte Marcell.

- Én a manó vagyok és elvarázsoltalak Téged. Nem olyan rég, még képviselő voltál, de mivel marhaságokat beszéltél és lenézted a kisembereket, ezért most magad is a társadalom kitaszítottja lettél; olyan, akikről te azt mondtad, meg tudnak élni 47 ezer forintból. Magad is láthatod immár, mekkora állatságot mondtál.

- Mit kell tennem, hogy visszaváltozzon minden? - bukott ki a kérdés Marcellből. A hallottak ugyanis teljesen letaglózták.

- Még sajnos így kell maradj. Nem fogod tudni, mikor történik ez meg, de mindenképpen akkor, ha erre érdemesnek találtatsz - monda a manó és egy pukkanással eltűnt. Marcell szomorúan nézett ki a világba, kilátástalannak érezte helyzetét és elöntötte a lelkiismeret furdalás.

Másnap megint ment söpörni, és ez így maradt hosszú hetekig, hónapokig. Így éltek feleségével és két gyerekével nyomorúságban, a békásmegyeri panelház hetedik emeltén. Ha tudnám a történet végét, az én mesém is tovább tartott volna.