Akkor még is, mi a fenéért akarják ilyen sokan elhagyni az országot?

 

Na és persze az, hogy a Rákosi - korszakban nyilván boldog nemzet voltunk. (Az 1952-es helsinki olimpián azóta is rekordot tartó 16 aranyat hoztak haza honfitársaink. Korábban itt 11 szerepelt, tévesen. Köszönöm tanár úrhffgh kiigazítását. - A szerk.) Ugyanis a fent nevezett lap újságírója azt írja, "nyilván nem téved, aki azt mondja, a pekingi sovány siker a Gyurcsány-éra általános depressziójának tükre volt. És London? Mintha már nem lennénk depressziósak.

Akkor vessük egy pillantást az éremtáblázatra és szemezgessünk belőle. A cikkírásának időpontjában, azaz szombat este volt aktuális ez a helyzet. Például Ausztriának nincs még egy érme sem. És mégis hány magyar honfitársunk vágyik az alpesi országba? Vagy Luxemburg. Ahol 1800 eurós (!) a minimálbér. nekik nincs egy érmük sem. Vagy Lichtenstein. Na jó, ne mini államokat soroljak fel, mert az igazságtalan, vegyük Svédországot, akik egy aranyat szereztek. Még is, az ott működő államrendszert irigyelik sokan és szeretnék átvenni. Valamint szinte az összes friss diplomás orvosunk ott fog kikötni, ha nem vigyázunk. Ez csak néhány példa, a sor nyilván folytatható lenne.

Azon felül, hogy a sorok szerzője belelátja egy olyan dologba azemúltnyolcévet és a dicsőséges Nemzeti Együttműködés Rendszerének korszakát, aminek ahhoz semmi köze sincs van itt még valami, amiről megfeledkeztünk. Egy ország teljesítményét számtalan mutató határozza meg, az olimpiai aranyérmek - bármily kiábrándító - csak egy nagyon kis része az összképnek. Ott van a GDP, a született gyermekek száma, a CDS felár és a többi. És különben is: miért hagyja itt ennyi honfitársunk ezt az országot? Mert a Nemzeti Együttműködés Rendszerben már csak hamarosan ahhoz lesz joga az embernek, hogy éhen haljon. Vagy lassan már ahhoz sem.

Jó lenne, ha a cikkíró kicsit körülnézne, mielőtt totális hülyét csinálna magából és végleg elmerülne a szervilizmus rendkívül visszataszító - ám számára végső soron kellemes - mocsarába.