Cucu blogja

Lopott kábeleket pótolnak Pomáz és Szentendre között. Fotó: iho.hu, Arnold Balázs                                                     

Kezd elegem lenni a kábeltolvajokból. De nagyon.

Mostanában úgy viszik őket, mint a cukrot. Az elmúlt napok ettől voltak hangosak, honnan, és mennyi kábelt loptak el. Ma éjszaka is aktívak voltak. És persze jött a pótlás. Utazhattunk a BKV múzeumpozítív buszaival, melyek ragadnak a kosztól és úgy bűzlenek, hogy a vadászgörény hozzájuk képest kispályás amatőr. Noha nem tartozik személyes kedvencem közé Vitézy Dávid, a BKK atyaúristene, de kivételesen értelmeset mondott. Szerinte ugyanis nem állíthatnak minden felsővezetéktartó oszlop mellé őrt. Kísérletezhetnek akármilyen megoldással, de sajnos egyik sem fog sikerülni. A kábellopások mindannyiunk ügye. Bár az átlagemeber sem sokat tehet. Ugyanis, ha én megyek az utcán és azt látom, hogy ott áll az egyik villanyoszlopon egy ember, akkor azt hiszem, szereli. Az esetek többségében ez is történik, és most minek küldjem rá egy ártatlan emberre a rendőrséget? Lehet az enyém a rossz felfogás, de talán nem vagyok egyedül. Az anyagi vonzata sem elhanyagolható, de az a kár, amit az utasoknak okoznak vele, az felbecsülhetetlen. Ugyanis aki reggel a pótlóbuszon zötyög a munkahelyére, az finoman szólva sem boldog és roppant sok kellemetlenséggel jár egy ilyen lopás. És mindenkiben feléled az, hogy büntessük meg azt vagy azokat, aki vagy akik ezt teszik.

Most felcsillant egy reménysugár, hiszen a BKV figyelő blogon megjelent egy fénykép, amelyen valószínűleg lopott kábelek láthatóak. Nagyon remélem, az illetékesek és a rendőrség most már nyomon van, és rövidesen kézre kerülnek a tettesek. Ezen felül szeretném, ha a bíróság hosszú börtönéveket osztana ki ezeknek, példát statuálva a többi, potenciális elkövetőnek.   

Ez a kép a békásmegyeri HÉV állomáson készült. Nos nem tudom, az alábbi villásdugónak milyen funkciója van, de hogy nem így kellene lelógnia, abban biztos vagyok. Immáron a sokadik hete látom így. Esztétikailag botrányosan néz ki, hiszen nem egyszer hajtottam már odébb csupán azért, mert a menetrendet szerettem volna megnézni. Vajon senki illetékes nem vette észre vagy csak én kötözködök? Mindenesetre pozitív, hogy magasan van a vége, így kisgyerek nem nyúlhat hozzá és nem kezdhet játszani vele.

Több mindent nem tudok megérteni, ami miatt úgy érzem magamat hazánkban, mint ha egy idegen bolygón élnék.

Hóesésben szállok fel Szentendrén a HÉV-re és letelepedek a bringavagon hátuljában. Hiába ittam meg kávémat, az álmosság még mindig dolgozik bennem. Belemerülök a szokásos délelőtti utazás alatti egykedvűségbe és mondhatni, félálomba, mikor egyszer csak felriadok. Egy fiatalember kezd el telefonálni. Ha mellettem lenne, akkor nem is zavarna, csak ő a kocsi másik végében van. Megtudom többek között, mit mond a csajának és hogy lefagyott valahol egy váltó és nem érti, miért nem lehet azt felfűteni. Végezetül egy átlag szerelmestelefon sablonjával zárul a dialógus. Egy, csupán egy kérdésem van. Nekem és a vagonban tartózkodó 20 embernek ehhez mi köze? Ugyanis a hangerő nagyságával azt szerette volna elérni az illető, hogy mindneki figyeljen rá. Persze ez gyanú és könnyen lehet, csak én fantáziálom bele. De konkrétan szólva letojom magasról az ő szerelmi és magánéletét, ugyanis a sajátom sokkal jobban foglalkoztat, mint bárki másé. Nem tudom, mit képzel magáról egy ilyen majom. Ő a világ közepe? Kisebbségi komlpexus? Erről fogalmam sincsen, de mindenestre bosszantó, hogy az ő intim életét rám erőszakolja. Rám, akire ez baromira nem tartozik. Ez egy mindennapos sztori, pláne a BKV-n, de akkor sem lehet a jelenség mellett szó nélkül elmenni. Hasonló eset, mikor fiatalemberek előveszik bármilyen járművön (szintén HÉV-en tapasztalom a jelenséget) a telefonjaikat és elkezdik üvöltetni a szar zenéjüket. Nem gond, ha esetleg másokat is zavar, ő neki most úgy tartja kedve. Ez is egyfajta kényszerítés, mert én, akinek baromira nincsen kedvem az ő baromságát hallgatni, nekem is muszáj végiszenvednem azt, amit éppen berakott a lejátszójába. Ilyenkor számtalan megoldás jutna eszembe a helyzet kezelésére, az olvasóra bízom, melyiket választja. Most nem a szépen odamegyek és szólók verzióra gondolok. 

Sajnos, az ez és ehhez hasonló jelenségek a tömegközlekedés kényelmetlen velejárói. De talán könnyebb úgy, ha beszélünk róla és nem csak némán tűrünk.